Czeglédi Ferenc naplója

Együtt kezdtünk új munkahelyünkön márciusban. Eleinte csak néztem messziről, nem kicsit véltem betegnek. Aztán egyszercsak egy helyre osztottak be minket és a 12 órás szolgálatból végignevettünk 11 órát. Onnantól közös nevezőn voltunk. Terveztük a sportrendezvényes tanfolyamot, nevettünk dolgozókon, kollégákon. Legtöbbet, persze, magunkon tudtunk nevetni, hogy mit keresünk mi itt. Nem voltunk nagyképűek, de azt éreztük belül és nem is titkoltuk egymás elől, hogy egyikünk sem érezte odavalónak magát.
Jött egy szombat éjszakai főportás szolgálat. Nagyon szarul volt, nem tudott már zárni menni sem. Én mentem helyette Beával. Akkor még viccelődtünk, hogy nem bírja a légkondit az öreg. (Idősebb volt tőlem egy generációval) Mennie kellett 3 napig javítás miatt a légkondinak. Ezért hitte, hittük, csak megfázott. Hétfő reggel ő váltott, kimentünk még egy cigire és beszélgettünk a tanfolyamról. Kedd reggel is ő váltott, kimentünk még egy cigire és beszélgettünk a közelgő rendezvány- biztosításról. Nevettünk persze. Abban nagyon egyetértettünk, hogy csak semmi komolyság.
Ez róla az utolsó emlékem. Ahogy kezet fogva elköszönünk és mondja, hogy majd még beszélünk erről.
Csütörtök reggel értesültem a halálhíréről. Rég döbbentem így meg. Nem a légkondi volt.
Nyugodj békében, Robi!