Ma sok idő eltelte után, újra gyalog vágtam neki utamnak, ügyintézés céljával. Jól is indult. Gondoltam, az az 5 perces séta belefér. Ettem hát pár kiló mandarint, hogy legyen energiám a nagy úthoz és el is indultam. Megyek- mendegélek, mit nem látok. Esőcsepp a fejemen. A kurva anyád. Alig, hogy ezt kimondtam, már szakadt is az a rohadék eső. Szarrá ázva befutottam az apehba. Jó is volt, 10 perc előnnyel érkeztem. Ekkor a roppant kedves (tényleg) biztonsági őr közölte velem, hogy jó csávó vagyok, csak épp nem jó helyen. Menjek már át legyek kedves a 3 km-rel távolabb lévő irodájukba, ugyanis oda vagyok beidézve. Na, mondom magamnak, most játszd meg, ha tudod, hogy nem vagy totális idióta, aki még a címet se nézte meg, mielőtt útnak indult. Áh, vagy úgy, mondtam és leszegett fejjel, szégyenkezve kisomfordáltam. Immár felbőszülve, tajtéktól és esővíztől átitatva eleredtem. Romboltam át a tömegen, a saját pihentségemet sem kímélve. 13:01-kor be is jelentkeztem a kellő helyre. Széket tettek alám az irodában és kezdődött a vallatás. Hebegtem-habogtam, ahogy az jó magyar emberhez illik. Valami megmagyarázhatatlan gyomorgörcs kapja el a jóérzésű magyar átlag- és állampolgárt, ha hivatalos ügyben van megidézve. Így voltam én is. Kifelé, ahogy kísért a forma, minden ajtó berregve nyílt a melléhelyezett mágneses kártya jótékony közbenjárásával- ekkor már csak arra tudtam gondolni, hogy ki innen, ki a kurvakibaszott szabadba. Hazafelé már úgy leszartam az esőtől kezdve a tömegen át mindent. Még a saját fáradtságomat is. Örültem, hogy szabad vagyok. Istenem, de jó szabadnak lenni. Add, hogy ez mindig megadathassék nékem.
