Meghalt Frank Drebin hadnagy. Ezen hír hallatán ötlött föl bennem az a gondolat, hogy úristen, öregszem. Hiszen a mai fiataloknak semmit nem mond ez a név. A mai tizenéveseknek pontosabban. Nekem mond. Nagyon sokat. A fiatalságomat. Gyerekkoromat. Mikor elindult a vhs-en, az öreg Fisher márkájú,német gyártmányú videón. Ahogy a kórház előtt leparkolt a tipikus amerikai autójával. Vagy csak ahogy a kamerába nézett volt. Már nevettem, nevettünk. Akkor még együtt a család. Nekem sokat mond ez a név. Kiáltja a fülembe, hogy vigyázzak, soha el ne felejtsem őket. Gyermekkorom nagy színészeit. Nick Nolte, Steven Seagal és a többit. Mert már csak ők vannak. Sajnos mindössze az emlékeinkben. Ma már nincsenek egyéniségek, sztárszínészek vannak. Ma már nincsenek olyan emberek, akik példaképpé, totemmé nőhetnének egy generáció szemében. Emlékszem, igen, itt van előttem, amikor úgy mentünk a hetedik b. osztály tantermébe, mint Gino hadnagy a chicago-i rendőrség nyomozója. Mint egy igazi férfi. Mert mi azokká lettünk az ilyen filmektől. Amikor vasárnap délután néztük. Mi is rendőrök voltunk, verekedős, kemény férfiak. Van-e összefüggés a mai tizenéves fiúk egymással való csókolózásai és a között, hogy ma már nincsenek Frank Drebin hadnagyok? De még mennyire, hogy van. Hiszen nem látják, hogy milyen is egy igazi férfi. Amíg Balázs szerepel a tévében…
Nyugodjék hát békében Leslie Nilsen, és a boldog gyermekkorom, generációm kora. Eltemettük azt is örökre.
Nyugodjék hát békében Leslie Nilsen, és a boldog gyermekkorom, generációm kora. Eltemettük azt is örökre.
