Czeglédi Ferenc naplója

Szokták mondani, hogy mindenkinek jut 15 perc hírnév. Nem tagadom, de nem hírnévnek mondanám, hanem katarzisnak és reálisabbnak érzem a 3 másodpercet. Csukott szemmel nézem, ahogy folyik el a végtelenbe a patak. Hallom minden szívdobbanását. Egyé válok véle. Együtt lélegzünk. Együtt pislogunk. Különbség köztünk csak annyi, hogy én állok, ő rohan. Nézem, ahogy útjába áll a mélység. És addig érthetetlenül állva azt látom, hogy ez az akadálynak hitt valami, ez a zavaró tényező most élete 3 másodpercét hozza felszínre. 3 másodperc. Csak akkor veheted észre, ha a lelkeddel nézed. Ha kiszakadsz a mindennapok gondjaiból, ha kizárod a külvilágot. Kizárod minden mesterséges dolog rezdülését. Ha nem figyelsz semmire. Csak a természetesre. Akkor fölismered és megújulsz általa. Utána, persze, visszaáll a normálisnak hívott életed. Nézed a menetrendet, érzed, hogy éhes vagy, érzed, hogy fázol és zavar, hogy esik az eső. Újra észreveszed a közlekedési lámpákat, hallod ahogy szirénázik a mentő. Visszazökkensz a valóságnak gondolt világba. De nincs korlátova a 3 másodperc. Csak rajtad áll, hogy minden nap átélsz-e ennyi katarzist, vagy csak időnként. Ha pedig sosem, akkor előbb-utóbb nem patak fog folyni a lábad előtt, de vörös iszap. És akkor nemcsak te halsz meg, hanem az egész világ. Az Élet.